2.fejezet

                                           2. fejezet: Királyvár

     A hegyről megláttam a Vörös Tornyot, Királyvár kastélyát. Nagyot dobbant a szívem. Lehetséges hogy itt lenne Sandor aki az előző király személyi testőre volt? Sandor a keresztapám és hiányzik. Több mint egy éve láttam és azóta semmi hír róla.

     Lassan odaértem a kapuhoz aminél hat őr állt. Ideges lettem amit, Hóvi is megérzett. Sosem szerettem az őröket mert mindig csúnyán néztek rám. Ezt hétéves koromban mondtam apunak amikor még élt. Azóta nem változott a véleményem.

     Odaügettem a kapuhoz és levettem a csuklyámat.

-         - Egy ilyen szép hölgy miért fedi el az arcát?- kérdezte egy őr, olyan mosollyal az arcán amitől hánynom kellet. Nem egy szép teremtés. A feje túlságosan kerek, a szemei kicsik és mélyen ülőek. A bőre hófehér mintha északon született volna. A haja túlságosan világos szőke. Ez viszont már nem utal egy északira.

-          -Az útonállók miatt. – feleltem hangsúly nélkül. Ezután letessékeltek a lóról és átkutatták a cuccaimat.

-         - Nem sok egy kicsit ez a halom fegyver? – kérdezte egy másik őr. Ez úgy ahogy normálisan nézett ki. Barna haja, kreol bőre. Egy igazi déli.Mosolyogva kérdezte de a  szeme nem örült. Sőt egy kis félelmet is sugárzott a tekintete de, lehet hogy képzelődtem.

-         - Nem. Van mivel megvédenem magam.

-         - Hát még az életben nem láttam egy leányt ennyi fegyverrel. De lehet, hogy férfit se. – mondta a fura mosolyú.

-          -El kell vennünk őket. – amint kimondta ezt, a hátamhoz nyúlt a kardomért. Nekem sem kellett több ahhoz hogy, támadjak. Kirúgtam a lábát alulról, majd belerúgtam az ágyékába. Mindig is mocskosan harcoltam főleg ha az életem a tét, most csak a fegyvereimet féltettem. A kardomat és az íjamat talán többre tartottam mint, saját magamat. Iszonyatosan erős fájdalmat éreztem a bal vállamban. A nyíl ami bele fúródott rövidebb volt annál amit én használok. Ami a vállamban volt az egy nyílpuska nyila. Amint felészlaltem a döbbenetből nyúltam a kardomért de, valami a fejemhez ütődött olyan erővel hogy, elájultam. Az utolsó hang egy erős reccsenés és Hóvi nyerítése volt amit észleltem.

Amikor felkeltem fél homály volt de még így se láttam semmit. Pár perc múlva tisztult csak ki a látásom és nagyon nem kedveltem a látványt. Se a tőröm, se az íjam, se a kardom, se a pénzem nem volt nálam. Egyszóval semmim nem volt meg. A felszakadt ingem meg koszos nadrágom volt rajtam. Se csizmám, se kabátom. Éreztem ahogy a hosszú barna hajam ráragad az arcomra. Iszonyatosan meleg volt.

Jobban körülnéztem, egy kőszobában voltam, más néven börtönben. Ahol csakis egy ágy volt. Az is nagyon rozoga állapotban volt és bűzlött. Olyan intenzíven hogy, már elviselhetetlen volt. Felkeltem és elkezdtem dörömbölni az ajtón. Egy ember szólt mögöttem, amitől felsikoltottam. Megijesztett.

-         - Ne sírj, gyermek.

-          -Én nem sírok hanem sikítok!- förmedtem rá a bácsira. Kopasz volt és legalább fehér félméteres szakálla. Az öreg meglepődötten nézett rám.

-          -Nézd, Verony! Egy új cella társ!- Az öreg elkezdett közeledni hozzám. Ez biztosan őrűlt! Mikor egy méterre volt tőlem kitárta a karját. Gyorsan átbújtam a hóna alatt, amitől émelyegni kezdtem. Olyan büdös volt hogy, már nem is bírtam levegőt venni. Ekkor kinyílt az ajtó és hangos hahotázással kihúzta egy kéz az öreget az ajtón át. És három ember jött be. Elöl egy húsz év körüli szökés barna helyes fiú jött be, mögötte  két fekete hajú negyven körüli pasassal.

-         - Bűzlesz, de még így is szép látványt mutatsz. – mondta a fiú. Közelebb jött és erőszakosan megcsókolt. Elhúztam a fejemet, és sikerült tőle megszabadulnom de,az államnál fogott és még mindig vészesen közel volt hozzám.

-          -Még meg is akarsz erőszakolni, barom?- sziszegtem.

-          -Jó hogy felhoztad mert….- nem hagytam hogy befejezze. Olyan erővel lefejeltem hogy, felrepedt a bőre. A fiú hozzá ért a sebéhez és látta a kesztyűjén a vért. Egy pillanatra láttam a szemében a haragot, csakhogy bele vert ököllel a hasamba majd az arcomat pofozta fel. Olyan szinten fájt mindenem hogy, nem bírtam tartani magam. Elestem. Nem voltam hozzá szokva a verésekhez. Amikor Sandorral gyakoroltunk akkor nem egyszer, erősen megütött. Anya persze ordibálni a kezdett a keresztapámmal.

Pár perc múlva megunták a várakozást és kivonszoltak a cellámból. Nem tudtam hova kerültem. Csak a beszélgetési foszlányokat  hallottam.

-          -Csak meg kell nézni! Ez egy paraszt lány! Meg sem érdemli hogy éljen!- hallottam egy öntelt női hangot.

-          -Felség, Cersei, nem mindenki lehet nemesi származású!- torkolta le valaki a nőt.

-          -Ser Kevan, te vagy én vagyok a régenskirálynő?- sziszegte mint egy kígyó. A Lannisterek címere egy oroszlán de, jobban illene hozzájuk egy kígyó. Cersei Lannister nem tudom hogy néz ki. Annyit tudok hogy ijesztően szép. Olyanok a szemei mint egy macskának.

 Ő volt a király felesége de, a király meghalt mint, az idősebbik fia. Most egy tízéves kisfiú a király. Vicces. Az egész Westerost ő uralja. Viszont a Falra, az éjjeli őrséghez nem ér el a hatalma. Szerencsére.

   Míg ezen gondolkodtam valaki bele rúgott a hasamba.

-          -A király beszélt hozzád!- ordította valaki a fülembe.

-          -Hagyja kérem!- kérlelte az őrt egy kisfiú. - Mi a neved?

-          -Leila.- felnéztem. A trónón egy tízéves forma kisfiú ült. Szőke hajú, kék szemű. Igazi Lannister.

Egy kisseb díszes széken ült egy nő. Hosszú szőke haja és a világító smaragd színű szemei egyből elárulták hogy ki is ő. Cersei Lannister. Már látszódik rajta a kor. Vannak az arcán jócskán ráncok.

-          -Na de milyen házból? – kérdezte a kiskirály.

-          -A Shanno házból.- Amint ezt kimondtam egy ismerős szagot fogtam. Csakis a családom és a barátaim szagát szoktam felismerni pillanatok alatt.

-          -Ser Radclyffe!- nevetett a királynő. – Örülünk hogy, megjöttél.- amint kimondták a nagybátyám nevét odafordultam ahol ő állt. Ugyanúgy nézett ki mint, mindig. Enyhén kreol bőre, világos barna haja, szürkés barna szeme, igazi Shanno.

 Radclyffe nem nézett rám. A családból senki sem tudta hogy lovag lett. Talán túl megaláztató volt hogy, egy kőműves az apja és semmi több. A kastélyban talán lekezelték volna ha, megtudják. A királynő magához hívta de előbb oda jött hozzám és a fülembe súgta:

-          -A királynő tudja rólunk. Most hogy itt vagyok, nem tudsz megszökni. – felállt egy mosollyal az arcán, egy ördögi mosollyal, és odament a királynőhöz. Mégis mit tettem hogy mindenki ennyire utál? Mit tettem az isteneknek hogy meggyűlöltek?

-          -Mióta hatalmas bűn az, hogy megtámadtam egy őrt?- kérdeztem fájdalmasan. Nem csak az arcom, de a szívem is fájt. Szóval ez az az érzés amikor elárulnak. Lehet hogy sosem szívleltem Radclyffet de azért mégis csak a nagybátyám.

-          -Amióta Tommen a király!- felelte a régenskirálynő. Felhorkantottam. Ha már marha, akkor legyen kövér.

-          -Egy kisfiú nem tudja irányítani a Hét Királyságot!- feleltem amire feszült csend lett. - Csak manipulálja mindenki….- akartam valamit mondani de a nagybátyám olyan gyorsan jött hogy észre se vettem. A torkomnál fogva felemelt. Oly erősen szorított hogy, nem kaptam levegőt. Vörös lett az arcom. Kiakart jönni belőlem a farkas. Ahogy a szemem vörös lett, Radclyffe elengedett. A padlóra rogytam és még mindig fuldokoltam. Köhögtem és nem kaptam levegőt. Csak egy kis ideig voltam ilyen állapotban. Talán egy percig. De az a perc túlságosan is hosszú volt. Mikkor már sikerült levegőt vennem, úgy szívtam be az oxigént mintha gyémánt lenne. Lenyugodtam. Oda jött hozzám egy lány. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett. Barna haja volt, és turcsi orra.

-          -Jól vagy?- kérdezte. Csak nyögtem egyet és ő segített felállni.

-          -Anyámmal úgy döntöttünk hogy hagyunk választási lehetőséget... – még mindig riadt volt a fiú. A lány fojtatta:

-          -Vagy le vágjuk a kezed vagy elmész a Falra. Elhívtuk az éjjeli őrség parancsnokát. – Az egyik sorból előlépett egy fiú. Fekete ruha volt rajta. Göndör, sötétbarna állig érő haja és enyhén borostás arca. Barna szeme és túlságosan is ismerős volt. Összefonódott a pillantásunk. Ő tudta hogy, ki vagyok.

-          -Vedd ezt az ajánlatot úgy hogy, eddig még soha senkiért nem jött el a parancsnok. – mondta Cersei. Nem túl sok örömmel.

-          -A Falon tudok harcolni? – a kérdésemet a parancsnoknak szántam.

-          -Talán meg is fogod unni a sok harcot. – mosolyodott el. Jól állt neki ha mosolyog.

-          -Megyek a Falra. – mondtam a királynak aki elmosolyodott. Biztos ha majd nagy lesz, szép fiú lesz. Az őrök oda tessékeltek a leendő parancsnokomhoz. De még visszafordultam.

-          -Várj! Felség vissza kaphatom a fegyvereimet, a pénzemet, és a lovamat?

-          -Igen.  – megnyugodtam erre a szócskára. Talán mégsem utáltak meg annyira az istenek.