3.fejezet

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm a száz kattintást! Köszönöm hogy néhányan olvastok! Dupla hosszú fejezetet hoztam köszönésképpen. Még jobban örülnék ha komiznátok. Na nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

U.I.: Remélem jól telt a hétvégétek.                                                                                                      

 

A Kardot így képzeltem el. Ugyanolyan mint, Joné csak a kard gomb barna. Erről majd egy másik részben szó is lesz.

                                                                3. fejezet: A kard és az íj

Miután visszakaptam mindenem, még a törött íjamat is, amin majdnem elsírtam magam, valahogy rátudtam venni Jont, a parancsnokot, akinek a nevét nem rég tudtam meg, hogy menjünk el a kovácshoz.

 Jon elküldte velem Borraqot, a vadembert. Igazából mindenki a csapatából a Faltól északra született, kivétel ő. Állítólag azért kellet Borraqnak velem jönnie hogy, megvédjen. Vicces mert simán leverném, ahhoz képest hogy, mekkora. Ez az ember van vagy két méter és háromszor vastagabb nálam. Amint megérkeztünk a kovácshoz olyan szép fegyvert láttam mint még soha. Ki volt rakva egy sárkánycsont íj ami, pont akkora volt mint a régi íjam. Csak akkor tudtam elszakítani a tekintetemet tőle amikor Borraq meglökött.

·         Mit szeretnétek?- kérdezte az eladó.  Az ember kopasz volt. Idős lehetett mert a szakálla már fehér volt.

·         Egy Valyriai acélból készült kardot aminek a kard gombján egy barna farkas fej van. Mennyibe kerülne?

·         Száz aranysárkány. - mondta nevetve az eladó.

·         Legyen hetven. –kezdtem alkudni.

·         Kilencvenöt. És kész.

·         Akkor legyen kilencven. Csak hogy legyen kerek.

·         Legyen.

·         És a sárkánycsont íjat is kérném. – Az eladó nagyot nevetett. – Most mi van? – kérdeztem idegesen.

·         Az hogy neked nincs annyi pénzed hogy ezt meg vedd. – eldurrant az agyam. Mégis mit képzel magáról ez a barom?!

·         Mennyibe kerül?

·         Százötven aranysárkány!

·         Legyen nyolcvan és akkor nem öllek meg! – mondtam idegesen. Ha az idegesség kis bogarakból állna akkor én is bogárból lettem volna ebben a pillanatban. Az eladó hátrahőkölt mert látta hogy, komolyan mondom. Igazából semmi kedvem nem volt kedvem bántani ezt a modortalan öregembert de a fenyegetéssel néha többre megyek mint a kérleléssel.

·         Tudod, mit? Az íjat és a kardot odaadom száz aranyért és még adok a kardnak hüvelyt. – mondta gyorsan és már elkezdte csinálni a kardgombot mert volt már jó néhány kard a falon. Csak ki kellet választanom azt a darabot amelyiket szeretném. Átugrottam a pulton és elkezdtem nézegetni a kardokat. Levettem egy jó nagyot és meglengettem. Szép, éles és halálos. Könnyű volt lengetni. Talán háromnegyed méteres lehetett, vagy egy kicsit kisebb. Nekem csak a hátamon fért el volna, de Deannek az oldalán is elfért volna. Az eladó kijött miután végzett a  kardgombbal. Odafutott hozzám.

·         Kisasszony ezt nem szabad!

·         Bocsánat. Ez valyriai acél?

·         Igen de, ezt már lefoglalták.

·         Ki?

·         Azt nem mondhatom meg.

·         Ugyan már! Ne legyen már ilyen! – kezdtem kislányos nyafogós hangba.

·         Jó-jó. Ser Radclyffe foglalta le. – mondta kínkeservesen.

·         Óh, Tudja mit? Elviszem neki! Ő egy nagyon jó barátom!- vigyorodtam el

·         Nem is tudom.

·         Légy szíves!- meglengettem még egyszer kardot, amitől egyből igent mondott.

·         Rendben!!- kiabálta és előkészítette a kardot meg az íjat. Csak Borraq jött velem és egész vissza úton röhögött a kis előadásomon. Igazából nem értettem mi volt olyan vicces. Csak magamat adtam és én általában elérem azt amit akarok. Most is ez történt

 Mikor oda értünk a lovakhoz a többiek furcsán néztek ránk.

·         Mi van veletek? – Kérdezte Jon amire én feleltem.

·         Semmi

·         Nem semmi ez a kiscsaj!- mondta már lassan fuldokolva a röhögéstől Borraq.

Amikor kiértünk a kapun oda mentem Jonhoz.

·         Figyelj, ez a kard nem nekem van hanem a bátyámnak. Nem lehetne hogy útközben haza mehetnék oda adni neki? – kérleltem. Nála csak a normál hangomat használom. Úgy gondolom jobban járok.

·         Merre van?

·         Észak felé. Innét öt óra ha nem vágtatunk.

·         Nagyon muszáj? – összehúzta a szemöldökét.

·         Igen nagyon. Kösz. Gyertek ha nem akartok lemaradni! – Az utolsó mondatot kiabáltam. Aztán, egy szempillantás alatt vágtára bírtam Hóvit. Körülbelül három óra múlva megálltam. Hóvi ki volt fáradva. A többiek csak pár perc múlva értek utol. Az ő lovaik is kivoltak fulladva.

·         Hol tanultál meg így lovagolni?- Jött oda az egyik vad, Öregapó Ygon.

·         Majdnem lovon nőttem fel. Tizenegy éves koromban kaptam ezt a csoda lovat. – Megsimogattam Hóvit. És mindez igaz is. Annyit kellet menni a telek határán hogy az első két évben majdnem mindig ki volt dörzsölve a combom, a nyereg miatt.

·         Mi is a neve ennek a „csoda lónak”? – elmosolyodtam. Mindenki jó fej volt.

·         Hóvi.

·         Ez az igazi neve? Vagy csak te becézed így? – húzta fel a szemöldökét Ygon.

·         Nem, a neve Havas. – mondtam és közben Toregg is csatlakozott.

·         Mert? – kérdezte Toregg.

·         Hosszú történet. – sóhajtottam és faképnél hagytam őket.

Az este tábor tüzet csinált Rozmár és Borraq. Toregg, Jon és Vadász Harle a tűznél ültek és beszélgettek. Én elmentem vadászni.

Az erdő elhagyatott volt. Sötét és ritkás. Alig lehetett látni bármit. Ilyenkor mindig a füledre kell támaszkodnod!  Ezt a nagypapám mondta még régebben, az egyik kiképzésen. Deannel mindig együtt gyakoroltunk, és alig volt siker élményem.  Ezért én sokkal többet gyakoroltam Joceyannal.

Egy ág roppanását hallotam balról. A nyíl be volt készítve már csak célozni és lőni kell. Egy másodperc alatt megfordultam és oda lőttem ahonnét a hangot hallottam. Két másodperc múlva  egy hangos puffanás igazolta alá hogy, nem tévesztettem célt. Bekészítettem még egy nyilat és úgy mentem oda a zsákmányhoz. Meg lepetésemre egy hatalmas szarvast találtam el. Lehetett vagy száz kiló. Elkezdtem cipelni vissza a táborhoz de, nem volt olyan egyszerű. Elbírtam, talán egy kicsit nehéz volt de, nekem  a méretével volt bajom. Nagyobb volt a szarvas mint én. Közel jártam a táborhoz mikor, egy kis pataknál láttam egy csapat vadkacsát. Vadembereknek vadkacsát. Amilyen csendben csak tudtam leraktam a szarvast és legnagyobb kacsára céloztam. Kilőttem a nyilat és hajszál pontosan a két szeme közé lőttem. Amint eltaláltam a vadat, az összes többi elrepült abban minutumban. Na ennyit az együtt érzésről a kacsáknál. Mondjuk nem hibáztatom őket. Én is menteném az irhámat, a helyükben.

Amikor kész lett a tűz Ygonnak tűnt fel először hogy, nem vagyok ott. Épp amikor kérdezte hol vagyok voltam a fák között. Én láttam őket de ők nem láttak engem. Nagy nehezen oda dobtam a szarvast melléjük és fejbe dobtam Ygont a vadkacsával. Előjöttem a fák mögül és néztem ahogy hangosan nevetnek. A szarvashoz oda ment két, póni méretű állat. Egy hatalmas fehér farkas és egy akkora vadkan amit még életemben nem láttam. Felsikkantottam ami csak fokozta a nevetést.

·         Ez nem vicces!- mondtam dühösen.

·         Dehogynem! – szólt vissza Rozmár. Jon oda hívta magához a farkast, Borraq meg a vadkant.

·         Ez meg mi a franc? – akadtam ki most már teljesen jogosan. És leültem a két állattól a lehetőleg legtávolabb de, még így is csak két méterre voltak tőlem. Harle oda adott egy tömlőt.

·         Igyál!

·         Mi ez?

·         Víz!- Ittam egy kortyot de elég is volt. Egyáltán nem volt víz íze. Nem is akartam bele gondolni hogy mi lehet benne.

·         Az előző kérdésedre válaszolva, Borraq alakváltó…. – mondta Rozmár. Szerencsétlenségére pont velem szemben ült és akkor ittam a tömlőből. Kiköptem véletlenül a „vizet” és pont az arcába ment így nem tudta befejezni a mondatot.

·         Mi? – nem akartam hallani többet. Mégis ott maradtam. Harle kivette a kezemből a tömlőt és Ygon fojtatta a beszámolót.

·         Borraq nem alak váltó hanem, bőrváltó. A vadkanja bőrébe bújik bele. De ezt a képességét csak néha használja. Nyugodj meg.  – Ahogy mondta, megnyugodtam. Azt hittem hogy Borraq is olyan mint én.

·         Jonnak meg csak simán a farkasa.

·         Értem. Most ha megbocsátotok…- felkeltem és oda sétáltam a közelben lévő tóhoz. Még mindig pánikban voltam most már nem azért mert Borraq bőrváltó hanem azért, mert hogy fogom kimagyarázni a kiborulásomat? Előre féltem. Lépteket hallottam nem messze tőlem. Talán húsz méterre lehetett a zajnak a forrása.

·         Leila. –szólított meg egy enyhén recés hang.

·         Ygon.

·         Miért fogadtad ennyire rosszul hogy mi is Borraq?

·         Nincs azzal semmi bajom hogy milyen Borraq.

·         Akkor?

·         Tudod ez olyan dolog amit csak a családom tud rajtam kívül.- mondtam halkan

·         Miért csak ők tudják?

·         Mert akik láttak úgy, megpróbáltak megölni.

·         Minek láttak? – szörnyetegnek, gondoltam de inkább eltereltem a témát. Nem válaszoltam az utolsó kérdésére.

·         Csak ezért jöttél?

·         Nem. Megszeretném kérdezni hogy, miért hívják Havasnak a lovat. – magamban felsóhajtottam. Csak ilyen kérdéseket tud feltenni!

·         Amikor kicsi voltam, Deresben éltünk és Havas volt a legjobb barátomnak a vezeték neve. Öt éves lehettem amikor elköltöztünk de, sosem felejtettem el egy napot sem amikor vele és a bátyjával játszottam.

·         Ismerem ezt a fiút? – kérdezte. Nem tudtam és most nem is akartam neki hazudni. Jól tudta hogy kiről beszélek.

·         Igen, ismered. – elmosolyodott. – Légy szíves, ne mondd el senkinek.

·         Rendben. Jössz?

·         Nem, majd később megyek. – Most hogy itt voltam velük, minden rossz emlékem visszajött. Olyan emlékek amiket majdnem teljesen elfelejtettem. Miután Öregapó elment maradtam egy-két órát. Mikor vissza értem csak Rozmár volt fent.

·         Sajnálom hogy leköptelek.

·         Semmi baj. – elvigyorodott.

·         Jó éjt!

·         Jó éjszakát kislány!- egy fa tövébe telepedtem. Haza akartam menni. Otthon maradni örökre. Egyáltalán nem éreztem úgy hogy, tagja lennék  ennek a kis közösségnek. Lehet hogy, csak egy napja vagyok velük de, túlságosan is kívülállónak éreztem magam.

Nem kellet sokáig várnom az álomra, mert eljött értem. A múltamat láttam amint játszom Jonnal és Robbal. Láttam amint Sansa a kis húguk elfintorodik amint meglátja ahogy játszunk. Arya aki még csak két éves volt ki jön és fellöki a nővérét hogy, hadd játsszon velünk. Sansa sírt, Arya nevetett. Arra ébredtem hogy egy fehér farkas megnyalta az arcomat, ezzel halálra ijesztve.