10.fejezet

                                                                  Sziasztok!

Mostantól a fejezetek szerdánként lesznek, és előtte nem hiszem hogy felrakom az újat. A tizenkettedik részig, rövidebbek lesznek a fejezetek mert, én régebben megírtam őket, és most csak javítani kell meg néhány dolgot beleírni de, azután már öt vagy hatoldalasok lesznek a fejezetek mint a másik blogomon! Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

10.fejezet: Az igazság és a vicc

- Hazudtál nekem! – kiabáltam rá az állítólagos féltestvéremre

- Nem hazudtam hanem, nem mondtam el az igazat! – felhorkantottam.

- Az ugyanaz! – még mindig nem tudtam felfogni amit mondott.

- Nem az! Ha egyszer meghallgatnál és nem lennél ilyen idióta többre mennénk! – ordította teli torokból. Csendben maradtam és szikrákat szóró szemekkel néztem rá. Készenlétben voltam arra hogy megverjem ha, bármi olyat is mond ami nem tetszik.

- Köszönöm. – váltott át normál hangerőre. – Nem mondtam el mert, tudtam mi lesz a reakciód. – félbe akartam szakítani, de nem engedte. -  Anya és Joceyan, gyakran látogattak meg engem. Az apám fizikailag, nagyapa meg mentálisan tanított. És neked még szerencséd volt Sandorral. Engem a tökéletes katonává akart edzeni az apám. Olyanra akinek nem számít a család, a pénz, a boldogság, semmi. Csakis az számít amit a gazdám mond. – elszörnyedtem. Mit tehettek ezzel a szegény emberrel?

- Olyanná mint a Makulátlanok Astaporban? – kérdeztem.

- Igen. Pontosan olyanná.

- Sajnálom. Nem tudtam. – sütöttem le a szemeimet.

- Ne sajnáld. Ez már a múlt. És nem is tudhattad volna. Még túl fiatal voltál hozzá.

- És Dean? – Alex értetlenül nézett rám.

- Mi lenne Deannel?

- Ő tudott rólad?

- Nem. Elmegyek vadászni. – mondta elterelve a témát.

- Tudsz bánni a nyíllal? – kérdeztem és ő elvigyorodott.

- Jobban mint hinnéd! – Öt másodperccel ezután már elnyelte őt az erdő. Egyszerűen nem tudtam felfogni azt amit mondott. A Makulátlanokkal kegyetlenül bánnak egész életükben. Nyolc- hét éves korukban elveszik őket a családjuktól és megkezdik a kiképzésüket. Ötből csak egy gyerek  éli túl. Tizenegy éves korukban kapnak egy kutyát amit egy évig maguknál tartanak, utána vagy megölik a kutyát vagy a kiképzők ölik meg őket. Miután úgy gondolták hogy, a kiképzés véget ért, egy utolsó próbát csináltatnak  meg velük. Be kell rontaniuk egy házba és megölni egy újszülött csecsemőt. Undorító és borzalmas. Mindenegyes Makulátlant kasztrálnak. A szörnyűen morbid gondolataim közül Szellem zökkentett ki, azzal hogy, megnyalta a kezem. Meg simogattam a fejét mire egy kéz volt a vállamon. Hátra fordultam és Jon vigyorgott rám.

- Úgy látszik neki is hiányoztál…. – erősen vállon csaptam.

- Ne kezd már te is! Ez egyáltalán nem vicces! – rivalltam rá. – Mindenki azt mondja hogy, milyen komoly vagy közben, marhára nem!

- Amikor veled beszélek nem vagyok komoly. Veled sosem voltam az. – nézett rám csillogó szemekkel.

- Igazából nagyon is sokszor voltál velem komoly. – mondtam mosolyogva.

- De ez olyan meghatóan hangzott. Nem? – kérdezte széles vigyorral, megforgattam a szemem a hülyeségén.

- Te bolond vagy! – mondtam nevetve és elmentem vízért. A lábamon a seb, már teljesen begyógyult, hála a farkas géneknek. Leguggoltam a patak mellé, ami volt vagy három méter széles és több mint egy méter mély. Halk lépteket hallottam magam mögött. Hátrafordultam és ott állt Szellem.

- Már azt hittem megint valamelyik hülye van itt. – mondtam Szelemnek mire, valaki belökött a vízbe. Mikor felálltam a patak aljáról hatalmas röhögést hallottam.

- Mégis csak egy pont neked! – mondta fuldokolva a röhögéstől Borraq. Ránéztem Alexre aki a földön fetrengett.

- Bocs Lyl. De ezt muszáj volt! – mondta fogva a hasát. Azt tudtam hogy lehetne őket befenyíteni. Mégis csak nőből vagyok!

- Ki lökött meg?! – förmedtem rájuk mire még jobban kitört a nevetés. – Hát jó… Vagy vizet fogtok inni vagy semmit!- kiugrottam a vízből és odafutottam a csomagokhoz. Mindenkinek tudtam hogy, milyét hol tárolja. Az összes tömlőt a kezembe vettem. – Ha még egyszer ilyen lesz, nem lesz semmilyen ital! Értve vagyok?! – Torregg odaszaladt hozzám és próbálta kivenni a tömlőket a kezemből. Ezzel csak azt érte el hogy, az egyik patakban lévő szikladarabhoz vágtam az övét. Ami szépen elfolyt a patakban egy rövid ideig vörös színt hagyva maga után. Gondolom bor lehetett.

- Én megmondtam! – mondtam vigyorogva. – Csak próbálkozz tovább és a végén minden tömlő és a tartalma a patakban végzi! – Alex odafutott hozzánk. – Nem- nem! Ha Alex próbálkozik akkor mindegyik a vízben végzi! – mondtam még jobban vigyorogva. Léptem egyet hátra és neki ütköztem valaminek ami olyan szinten megijesztett hogy majdnem elejtettem az összes tömlőt.

- És ha én próbálkozok? – kérdezte valaki úgy hogy a lehelete a fülemen súrolta. Most már tényleg annyira megijedtem hogy elejtettem mindent. Hátra fordultam és mondtam.

- Főleg ha te próbálkozol! – két rúgással minden tömlő folyt el a patakban. – Nem jött be a terved Jonnie! – Jon úgy nézett rám mintha valami nagyon rosszat tettem volna, na és a többiek… Ha nézéssel ölni lehetne, már többszörösen halott lennék. Vigyorogva indultam a táborhelyre, és leültem egy farakásra.

Igen furcsák voltak nálunk a hangulatingadozások, főleg Alexnél és nálam. A többiek meg alig vettek valamit komolyan. Az egyik pillanatban feszültek vagyunk, mert majdnem megöltem Harle-t, a másikban meg nevetünk, mert belelöktek a vízbe. Elég furcsa.

Szellem leült mellém, és csak akkor vettem észre hogy megfagyok, gyorsan meggyújtottam a tüzet és közelebb mentem. A farkas elterült mellettem és a fejét a lábamra hajtotta.

-        -  Nem fázol? – jött oda Alex, amint meglátta hogy, még mindig csuromvizes vagyok.

-         - Picit. – válaszoltam és minden figyelmemet a lángoknak szenteltem.

-          -Meg kellene szárítani a ruháidat, mert meg fogsz fázni. – elmosolyodtam.

-          -Azt kétlem, de kösz. – Harle robogott oda mellénk.

-          -Ne legyél már ennyire finnyás, majd én melegen tartalak! – kacsintott és megforgattam a szemem.

-          -Úgy látom nagyon akarod hogy valaki kasztráljon téged, de megnyugtatlak, nagyon közel jársz hozzá. – replikáztam egy fél mosollyal az arcomon. Harle megijedt mire, Alexből és belőlem is egyszerre tört ki a nevetés. – Még gyakorold a beszólásokat, kedvesem. – mondtam még mindig nevetve és Harle durcásan eloldalazott.